„ A szerelem egy átmeneti idegi-betegség,
amit a házasság gyógyít meg.”
/
Wilkinson/
Házasság. Annyira felelősségteljes, megfontolt, boldogságos, szerelmes,
elkötelezettséget magába foglaló kifejezés. Örök életre szól, mégis vannak
olyanok, akik felbontják azt. Úgy gondolom, hogy ha két szerelmes pár már eljut
odáig, hogy kimondják egymásnak a boldogító igent, akkor azt komolyan
gondolják, tudják milyen irányt fog venni az életük, és együtt öregednek meg.
De akkor mégis hogyan változhat meg annyira a helyzet, hogy el kell válniuk?
Hallottam már olyan fiatal házaspárról, akik úgy jöttek vissza a nászútról,
hogy elváltak. Ki érti ezt? Ezért is
írtam a felelősségteljes, megfontolt jellemzőket. Hisz nem azért veszem el „A”
nőt, és nem azért megyek hozzá „A” férfihoz, mert tudom, hogy vele akarom
leélni az életem? Nem azért mondom ki a boldogító igent, mert tudom, hogy nem
akarok mást, nagyon jól megvagyunk, és ezt egy örök életre meg akarom tartani? Vajon mitől, vagy miért válnak el az emberek? Sosem
értettem. Az, hogy valaki félre lép, az nem indok! Ha valaki képes arra, hogy a
házastársa helyett mással ossza meg az ágyát, akkor vajon ő igazán szerette szerelemét?
Mert, ahogy fentebb is olvashattad a házasság egy megfontolt, felelősségteljes
és még megannyi jelzővel leírható életút, ahol a kommunikációnak igen nagy
szerepe van, de akkor hogy is van ez?
Mégis miért válnak
el az emberek? Hisz azért is házasodtak össze, hogy családot alapítsanak, akkor
mégis miért? Mivel lehet ezt megmagyarázni? Ha valaki beleszeret a másikba, és a
huzamosabb idejű együttélés során kibékül társa sajátos szokásaival,
összehangolódnak, „összecsiszolódnak”, majd pedig összeházasodnak, akkor
elvileg egyenes út vezet a közös jövőhöz. Vagy talán nem így kellene tudatosan,
megfontoltan és felelősségteljesen kialakítani a házasság lehetőségét? Házasság
előtt nem kellene együtt élni a két szerelmes személynek, hogy kiderüljön
működik-e a közös élet? Talán az emberek többsége meggondolatlan és elsietnek
mindent?
Azt tudtátok,
hogy az egyházi esküvő előtti hitoktatás során a pap megkéri a vőlegényt és a
menyasszonyt, hogy mondjanak egymásról 5 jó és 5 rossz tulajdonságot? Tudok
olyan aráról és vőlegényről, akik nem tudták teljesíteni a pap kérését. Tehát
nem tudtak felsorolni egymásról 5 jó és 5 rossz tulajdonságot. A papa azt
javasolta nekik, hogy várjanak még az esküvővel. Mit gondoltok, miért jó, miért
hasznos ez a módszer? Talán azért jó, hogy a menyasszony és a vőlegény
rádöbbenjen arra, mennyire ismerik egymást? Hogy vajon tisztában vannak-e
egymás rossz tulajdonságaival, de elfogadják azokat, és tudják, hogy ezek
ellenére is szeretni fogják egymást, és nem pusztán ezek a tulajdonságok
lesznek a válás okai? Mit gondoltok, mi haszna van ennek?
Egyik
vonatozásom alkalmával egy nagyon kedves családapuka mellett ültem, akivel az
egész utat végigbeszélgettük. Szóba jött a házasság és a gyerekek is.
Elmesélte, hogy amikor a gólya meghozta a gyerekeket, valamiért egy bizonyos idő múlva eltávolodtak
egymástól a feleségével. Ezért ellátott egy jó tanáccsal: kihangsúlyozta, hogy
házasságnál a párkapcsolat az első. Ha az bomlik, akkor minden bomlik. A
gyerekek a legfontosabbak, de ha a kapcsolatban van valami hiba, akkor azt ők
„megmutatják” a nem szokványos viselkedésükkel. Tehát hagyni kell egymásra is
időt, amikor csak kettesben vannak a házastársak, amikor csak egymásra figyel a
férj és a feleség. Kinek mi a véleménye erről?
/
Wilkinson/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése